Az utolsó fénysugár

Látta még a kéklő eget, de már tudta, utoljára. Az örvény ereje azonnal magával rántotta, le a mélybe. Arra sem volt ideje, hogy új lélegzetet vegyen. Tüdejébe víz áramlott, küszködött, fuldokolt, aztán érezte, amint egy sziklának csapódik és elsötétült minden. Amikor egy különös, de egyben csodálatos völgy tárult tekintete elé, megértette, hogy minden vég, valójában valami új varázslat kezdete is egyben. Körötte a hamuval borított, sziklás tájból csoportokba rendeződve, méternyi magasra emelkedtek ki az Aszfodélosz bánatos fürtjei, levéltelen száraik végein. Elmerengve nézte, ahogy az enyhe szellőben borúsan bólogattak az emlékezés hófehér liliomai. Óriási virágzataik jellegzetes illatát jól ismerte már. Ez volt az a növény, melyet minden állat megvetett és került, pedig mily méltóságteljesen ringtak megfáradt tekintete előtt. Akkoriban még nem ismerte az ógörög mítoszok világát, így hiába ismerte fel a virágokat, nem tudta, nem sejtette, hogy ez a hamuval borított, sziklás vidék nem más, mint az Aszfodélosz, a túlvilág mezeje, és ez a baljós, fekete víztömeg, partján valami lilás virágtengerrel nem más, mint maga a gyilkos Styx, a legsötétebb alvilági folyam. A látvány azonban lenyűgözte, ahogy a gomolygó ködtől a víz felett pár méternél tovább látni már nem lehetett és ahogy a különös, sárgás-fekete égboltozat adta fény beragyogta a völgyet borús, földöntúli derengésbe vonva mindent, az alkony képzetét keltve.

Nem tudta, hogy az alvilág földjére vetette a sorsa, azt pedig még kevésbé sejtette, hogy ezzel az ógörög mitológia egy újabb fejezetét nyitja meg és legvadabb álmában se gondolta volna, hogy egy napon még, ezen a földön, ahol a madár se jár, ő maga lesz majd örök időkre a király.

– Jobb, ha visszavonulunk és lezárjuk a járatokat, mert ki tudja miféle teremtmény ez és mire képes – szólt nyilvánvalóan a vezérük, mély, rekedt hangján, majd így folytatta: – Megölni, láttuk, úgyse lehet. Hiába döftem egyenest a szívébe.

Éreztem, hogy e szóra felvillan a tekintetem. Felismertem. Tehát ő volt az.
– Tehet egy újabb próbát, hátha ezúttal sikerül! – magamat is megleptem és nemcsak azzal, hogy ilyet mertem neki mondani.

Amikor szavaimra mindenki meghátrált egy lépést és riadalom gyúlt a szívekben, elégedetten konstatáltam, hogy elértem a várt eredményt. Elégedettségemet fokozta, hogy immáron nemcsak hallottam, de értettem is minden gondolatukat. Fölényesen elmosolyodtam egy röpke pillanatra. Tudtam, hogy tudják, hogy az a tény, hogy az általuk beszélt nyelven szólaltam meg, az egyúttal azt is jelenti, hogy értem is őket. Így aztán elméikben sorra születtek a riadt gondolatok, hogy akkor… akkor… ez a lény… mármint én, aki ki tudja mire képes, mindent értett, ami addig elhangzott és akkor lehet… lehet, hogy könnyedén végez majd velük? Miközben felidéztem mindent, ők is ezt tették magukban. Nem csoda hát, hogy egyre növekedett a riadalmuk.