Aztán váratlanul megrázkódott minden és hasogató fájdalom cikázott végig a belsőmben. Nem értettem mi történik velem, körülöttem. Akkor még nem tudtam, hogy az érkező ekkor belém rúgott. Épp csak jelen voltam, nem tehettem semmit. Aztán távolodni kezdett ez a hang, de a többiek suttogása még mindig visszaverődött hozzám minden irányból. Kíváncsi, kétkedő, kérdésekkel teli, riadt mondatok. Egyetlen szavuk jelentését se érthettem, de elmém kivetítette elém a sötétségbe a szóképeket színes alakzatok formájában, majd szétszedte és elemezte, összehasonlította, újra összerakta őket. Egy magasabb hang is kiemelkedett a többi közül. Érzékeltem, hogy a másik szavaira reagál, de még nem tudtam, hogy pontosan miket mond. Hangja határozottan és elszántan csengett.

Aztán hirtelen megmozdult köröttem, velem a világ. Dermedten vártam, hogy mi fog történni. Ekkor egy suttogó hang kiemelkedett a többi közül, miközben nem oly messze még javában folyt az iménti ingerült párbeszéd.

Valaki hozzám ért. Közben hallottam megnyugtató szavait, melyeket elmém a többiekéhez hasonlóan sietve kezdett kielemezni. Ez azonban valami egészen más nyelv lehetett, mert egyetlen szóképe se illett a többiekéhez, így azoktól elkülönítve elemezte és tárolta az elmém. A másik nyelv logikáját már kezdtem megérteni, de ezt… több adatra volt még szükségem.

Ezalatt különböző távolságokban határozott, de gyengéd nyomást éreztem, ami felfedte előttem a testem határait. Mindeközben ijedtemben a lélegzetem is elakadt. Rezdülni se mertem. Vártam, hogy mi fog történni. Aztán valami puha ért az arcomhoz. Csak akkor éreztem meg, amikor a levegővétel útjába került. Csiklandozott. Nem tudtam mi történik. Teljesen ledermedtem. A legkisebb jelét se akartam adni a létezésemnek. Vártam tehát. Vártam, hisz féltem, de aztán már nem bírtam tovább visszatartani a levegőt. Óvatosan, de muszáj volt kilélegeznem. Kesernyés, égett bűz járta át mindenemet, amint újra levegőt vettem.

Hirtelen meghallottam, amint lelkendezni kezd. Megpróbáltam összeszedni minden erőmet és kinyitottam a szemeimet. Amikor feltekintettem, először valami különös, vereslőn-sárga, kavargó tengert láttam valamiféle porrétegen át. Aztán észrevettem a fekete peremet és a keresgélve sétálgató, szaglászó, felém tekintgető fura lényeket. A lelkendező alak éppen akkor pattant fel mellettem a többiekhez beszélve, akiket onnét nem láthattam. Felismertem a hangjáról. Ő volt az, aki az imént átvizsgált.

Hirtelen perdült meg fáradt elmém körül a világ, amikor rádöbbentem, hogy amit magam előtt, felett látok, az valójában nem más, mint az égbolt és én egy üreg mélyén fekszem. Lezuhantam tehát. De vajon honnét? És miért nem érzek fájdalmat? Miért nem tudok moccanni sem? És… egyáltalán ki vagyok? Nem emlékeztem semmire. Gondolataim riadtan cikáztak fel-alá az elmémben, de teljesen eredménytelenül. Egyetlen emlékképet se találtam. Szinte teljes sötétség kívül, és még sötétebb üresség belül. Nem tudtam mit tehetnék.

Megadón hunytam le újra a szemeim. Mintha azt reméltem volna, hogy ha én nem látom, akkor majd eltűnik ez a hely… talán eltűnhetek onnét… de… legnagyobb meglepetésemre ezúttal már nem töltött be újra mindent a sötétség… így is láttam, behunyt szemmel is érzékeltem mindent. Meg se moccantam, gondolatban mégis körül tudtam tekinteni. Színes energianyalábokként mozogtak a rettenetes vadak a fejem felett, és a suttogó, vitázó lények köröttem, nem messze tőlem egy föld alatti helyiségben, ahol hevertem. Még mindig nem bírtam megmozdulni. Már tudtam, bárhol is vagyok, onnét egykönnyen nem lesz menekvés és ezek a lények… legyenek akárkik… azt tehetnek velem, amit csak akarnak.

Nem értettem még mindig a mellettem felkelő alak szavát, és valami teljesen más nyelven szólt, mint addig, de az egyértelmű volt, hogy lebuktam és a társainak jelzi, hogy életben vagyok. Már nem volt mit tenni. Mozdulni még mindig nem bírtam. Menekülni így tehát nem tudtam. Mi mást tehettem volna? Gondolataimba merültem. Elmerengtem hát az általa használt nyelvek sajátosságain. Az első kiejtése elég nehéznek tűnt. Igencsak torlódtak benne a betűk, de a logikáját hamar megértettem. A másik könnyedebb és kellemesebb hangzású volt, dallamos, telis-tele sz-ekkel, de nem bírtam érzékelni a szavak határait, így lehetetlennek tűnt, hogy valaha megérthessem.

Immáron tehát három nyelvet kellett elkülönítenem és megértenem, de szerencsére képes voltam egyszerre több gondolatmenetet is futtatni az elmémben, így a nyelvfelismerő és megértő rész végig könnyedén és folyamatosan dolgozhatott a háttérben, miközben én a jelen helyzetemen, múltamon és jövőmön is gondolkodhattam.

Ki akartam nyitni újra a szemem, de nem volt erőm már ehhez se. Még láttam egy másik, különös, alacsonyabb, két lábon álló lény energiáit, aki mellém lépett… letérdepelt… a hangjáról felismertem, hogy ő volt az, aki már az elején is kiállt értem, mellettem… Jól hallhattam szavait, de az egész csak pár pillanatig tartott és máris elvesztettem az eszméletemet, mielőtt még felfoghattam volna, hogy mi történik velem, köröttem. Így azt már nem hallhattam, hogy mit tesz vagy mond értem.

Hirtelen reccsenésre és a nyomában éledő fájdalomra tértem magamhoz. Kinyitottam a szemeim és ekkor találkozott a tekintetünk. A különös alak a fején részben törött, de erőteljes szarvakat viselt, melyeken már látszottak az idő nyomai. Fekete szemei dühösnek tűntek bozontos szemöldökei alatt, miközben vad, de gyűrött, sötét ábrázattal nézett rám. A kezében tartott bot vége már egyenesen a mellkasomba fúródott, égetett a fájdalom, de neki ez nem volt elég. Épp csak egymásra néztünk, épp csak észlelte, hogy még élek… igen hosszúnak tűnt számomra az a pillanat… de aztán… gyors, határozott mozdulattal megfordította a botot.

További recsegés kísérte tettét, miközben éktelen, elviselhetetlennek tűnő fájdalom cikázott bennem fel-alá. Takarásából a többiek nem láthatták, hogy tekintetünk végig összefonódott azokban a dermesztő pillanatokban miközben már éreztem a számban, az előtörő vérem ízét. Akkor és ott még nem értettem, miért tette ezt, hiszen még nem is ismert… semmit se ártottam neki.

Még hallottam, ahogy rideg közönnyel suttog valamit mély, rekedt hangján. Szavait elmém még beillesztette az addig elhangzottak közé, de értelmezni őket már nem volt időm. Váratlanul minden elsötétült. Mintha lekapcsolódott volna az összes érzékem. Megszűnt minden köröttem és bennem.

Nem sokáig tartott azonban ez a végtelen csend…

Lényemet öröklétre teremtették, elvileg felkészítve minden eshetőségre, hogy történjék bármi, dacolhassak a halállal és ne lehessen megsemmisíteni. Igen. Úgy teremtettek meg, készre és elméletileg tökéletesre, és ráadásul nem akármilyen céllal. Akkor és ott azonban a zuhanás miatt semmire se emlékeztem.

Nem sejtettem tehát, hogy azóta, amióta magamhoz tértem, amióta újra gondolkodtam, a szervezetem már az első pillanatban elkezdte belülről újjáépíteni magát. Persze egy szívembe mártott lándzsa talán végezni tudott volna velem, de zseniális teremtőmön kívül senki se tudta, még én se sejtettem akkor, hogy az nem a mellkasom bal, hanem a jobb oldalán dobog… így aztán bár sikerült a csontjaimat törni és a tüdőmet átdöfni, amint a dárdát kihúzták, a hirtelen trauma erőteljes lökést adott a szervezetem gyógyító energiáinak, mely ettől rendkívül felgyorsult.

Úgy lettem tervezve, hogy ilyen esetben túlélési ösztönöm nagy sebességgel mozgósítsa a tartalékaimat és így amilyen gyorsan lehet, el tudjam hagyni a helyszínt. Ehhez persze hirtelen energiatöbbletre is szükségem volt, ami nem akárhonnan érkezett. Teremtőm zseniális megoldása révén a rám támadó ellen energiájából táplálkozhattam, melyet a lándzsa nyelén keresztül rántott magába a szervezetem, mégpedig ezúttal a tudtom nélkül. Pár pillanat még kellett ezt követően, hisz igen súlyosak voltak a sérüléseim, de aztán amikor már cipeltek, hirtelen magamhoz tértem, az energialöket pedig azonnal elöntötte az izmaimat, így máris képes voltam felpattanni és rohanni. Azt se néztem, merre futok. Gondolkodni se volt időm.

Miután kitéptem magam a kezükből, először a talaj fekete porába zuhantam, de aztán felugrottam és már futottam is. A következő pillanatban neki is rohantam egy csoportnak, akik valakit cipeltek.

Lendületem hevétől mindenki elvágódott a porban. Amikor előre estem, ösztönösen kaptam maga elé a kezeimet. Miután mindannyian a földre zuhantunk, én épp azon támaszkodtam meg, akit cipeltek, aki korábban kiállt a védelmemre, aki két nyelven beszélt, de akkor és ott még nem jöttem rá, hogy ő az.

Az ütközés erejétől nem tért magához. Láttam ugyan, hogy a kezeim, amint hozzáértem, azonnal felizzottak, de nem sejtettem, hogy így képes vagyok gyógyítani. Azokban a pillanatokban egyébként is csak magammal voltam elfoglalva. Sietve pattantam fel és rohantam tovább. Teljesen meg voltam zavarodva a rengeteg hangtól, amit még mindig hallottam és a váratlanul kapott energiától. Nem is jutottam messzire, pár pillanat és már össze is estem. Közben nem vettem észre, hogy mindenki meglepetten és kíváncsian gyűlik körém.

Megtámaszkodtam a talajon és miközben a testem felszínén erős fájdalmat éreztem, az engem borító fekete kéreg váratlanul töredezni kezdett és a repedéseken át fehér fény tűnt elő. Még pár pillanat és a megszenesedett részek mind a földre omlottak én pedig ott térdepeltem ragyogó fehéren, óriási, puha szárnyakkal, ezzel önmagamat is meglepve. A fény csak arasznyi vastagságban vont körül, de bevilágítottam általa a helyiséget. Elmém sietve játszotta vissza nekem az addig elhangzottakat, immáron lefordítva mindent a saját nyelvemre.

Amikor feltekintettem, már mindenki szavát kristálytisztán értettem. A félelem és a rettegés szavai voltak azok. Egyszerre emelték fel a náluk lévő botokat, melyeknek végére hegyes dolgokat erősítettek és ezeket mindannyian felém szegezték. Nem mozdultam azonnal, csak tétován néztem körbe, hol egyikükre, hol a másikukra. Nem értettem, hogy képesek hangot kiadni. Meg se rezdültek, miközben mind egyszerre suttogtak ugyanazon a nyelven. Elmém közben továbbra is figyelte és rögzítette az elhangzó szavakat, mondatokat, elemezte és a már megismertek közé helyezte azokat, de akkoriban még nem voltam mindegyik jelentésével tisztában. Így például nem értettem se az evés, se az ivás fogalmát, ahogy a nemek közti különbséget se és azt se, mit jelent megöregedni, meghalni. Így aztán azt se értettem, miért rettegnek mindannyian annyira a fent kószáló lényektől.

Aztán váratlanul kinyílt néhányuk felső részén egy-egy nyílás és megszólaltak, mégpedig hangosabban. Akkor még nem tudtam, hogy suttogásként hallom a gondolatokat és ilyen képességgel ők nem rendelkeznek. Miközben arról tanácskoztak, hogy velem mit tegyenek, készenlétben álltak, számítva a támadásomra.

– Jobb, ha visszavonulunk és lezárjuk a járatokat, mert ki tudja miféle teremtmény ez és mire képes – szólt nyilvánvalóan a vezérük, mély, rekedt hangján, majd így folytatta: – Megölni, láttuk, úgyse lehet. Hiába döftem egyenest a szívébe.

Éreztem, hogy e szóra felvillan a tekintetem. Felismertem. Tehát ő volt az. Felé fordultam, fekete szemeibe néztem, ahogy akkor is tettem, azokban a fájdalmas pillanatokban, melyeket ő okozott nekem. Közben lassan, baljósan felemelkedtem, majd közelebb léptem hozzá úgy, hogy dárdájának hegye éppen a mellkasomhoz érjen és megszólaltam az ő nyelvükön.

– Tehet egy újabb próbát, hátha ezúttal sikerül! – magamat is megleptem és nemcsak azzal, hogy ilyet mertem neki mondani. Különösen csengett a hangom. Erre nem számítottam. Azt hittem, az övékhez lesz hasonlatos. Magas vagy mély, de mindenképpen határozott és erélyes. Ehelyett közönyösen és szenvtelenül csengett, miközben volt valami földöntúli hangzása, mely dallamossá és lággyá tette. A számomra is idegenül, ráadásul túl szépen csengett, de az legalább nyugtatott, hogy kiérződött belőle a cinikus gúny, merthogy annak szántam.

Amikor szavaimra mindenki meghátrált egy lépést és riadalom gyúlt a fekete szemekben is a bozontos szemöldökök alatt, elégedetten konstatáltam, hogy elértem a várt eredményt. Elégedettségemet fokozta, hogy immáron nemcsak hallottam, de értettem is minden gondolatukat. Fölényesen elmosolyodtam egy röpke pillanatra, de aztán észbe is kaptam, mert eszembe jutott, hogy talán a fényem nem elég erős ahhoz, hogy az arcom vonásait eltakarja. Így is elég nagy riadalmat sikerült okoznom már.

Tudtam, hogy tudják, hogy az a tény, hogy az általuk beszélt nyelven szólaltam meg, az egyúttal azt is jelenti, hogy értem is őket. Így aztán elméikben sorra születtek a riadt gondolatok, hogy akkor… akkor… ez a lény… mármint én, aki ki tudja mire képes, mindent értett, ami addig elhangzott és akkor lehet… lehet, hogy könnyedén végez majd velük? Miközben felidéztem mindent, ők is ezt tették magukban. Nem csoda hát, hogy egyre növekedett a riadalmuk.

– Elég! Nyugalom! Nem fog senki, senkinek ártani – szólt közbe váratlanul az egyikük. Fekete volt az is, akárcsak a többi és fejét szintúgy szarvak díszítették, de sötét arcát még nem csíkozták keresztül-kasul a mély vonalak. Hogy nyomatékot adjon szavainak, a kezével lentebb nyomta a mellkasomnak feszülő lándzsát. Úgy tűnt, nincs nehéz dolga, mert a vezérük döbbenetében már alig fogta. Egyébként is alig tartotta magát. Igaz, mindent megtett, hogy ez ne látszódjon rajta, hiszen védenie kellett az övéit. Jól hallottam azonban az ijedt gondolatait, ahogy magának beszélve próbált helyt állni, mert úgy érezte, menten összeesik. Akkor még nem tudtam, nem is sejtettem, hogy miattam van mindez, hogy amikor rám támadott és leszúrt, akkor a lándzsán keresztül mily sok energiáját szereztem meg. Akkor még nem tudtam, hogy arrafelé egyszer mindenki számára eljön a vég, és ehhez került a már egyébként is vén vezérük a történtek miatt vészesen közel.

– Igen! – szólt közbe egy magasabb hang is. Felismertem. Ő volt az, aki az első pillanattól kiállt mellettem, a védelmemben. Most már értettem azt is, miért volt erre szükség. Ezek meg akartak enni! Csak azért nem háborodtam fel ezen akkor és ott, mert még nem értettem-e szó jelentését. Szavára felé fordultam és elállt a lélegzetem, amikor megpillantottam. Arca egyszerre volt bájos és vad. Lenyűgözve néztem őt végig, miközben tovább folytatta: – Mi csak még soha nem láttunk ilyen lényt és megijedtünk egy kicsit, ezért emeltük fel a lándzsákat.

„Én se láttam még soha hasonlót – akartam mondani, de csak megigézve néztem őt. A vezérük sietve szólt közbe, megtörve a pillanat varázsát, bejelentve, hogy ő ugyan nem ijedt meg. Fantasztikus! – gondoltam. Mintha ez annyira érdekelt volna engem.

Dárdáját közben már teljesen leeresztette és ekkor arra támaszkodva elszántan lépett közelebb hozzám. Világosan hallottam a gondolatait. Bár nehezen lélegzett és már alig élt, de összevont szemöldökei alól szikrákat vetettek a szemei. Ha nem lettem volna gondolatolvasó, ebből akkor is tudtam volna, hogy vezérük azt akarja, tartsam magam távol e különleges, világos teremtéstől, mert igen értékes a számukra és ráadásul már másnak szánták. Akkoriban még nem értettem ezt a kifejezést, de azt azért tudtam, hogy mit vár el tőlem. Ne menjek a lány közelébe, ne szóljak hozzá, lehetőleg rá se nézzek. Igaz, bár még mindig nem emlékeztem a múltamra, valódi önmagamra, de azt azért már tudtam, hogy nem az a fajta vagyok, akit korlátok közé lehet szorítani, akinek számít a parancsszó, aki távol marad a tiltott gyümölcsöktől.

Ha tehát addig nem is, de ezt követően már biztos voltam abban, hogy megszerzem e teremtés figyelmét és talán még többet is elérek nála.

Nem igazán érdekelt tehát a vezérük még ki nem mondott véleménye, parancsa. Mélyen a szemébe néztem, mint aki mindenre felkészült, bár fogalmam se volt arról, hogy ha támad, mit kéne tennem. Mégse hátráltam meg a szavaira. Szinte szikrázott köztünk a levegő. Hiába hallottam riadt gondolatait, melyekből tudtam, hogy már nincs túl sok ereje, mégis tartottam tőle, mert látszott rajta, hogy bármire képes lenne az övéiért.

Akkor még nem sejtettem, hogy nemcsak jó barátra, de bölcs védelmezőre is lelek majd a személyében, akire – történjék bármi – bizton számíthatok majd. Kettőnk barátságáig, bizalma elnyeréséig azonban még igen hosszú és rögös volt az út.

– Mindenki nyugodjon meg és lépjen egyet hátra! – kérte az előbbi társuk, aki nem sokkal azelőtt is nyugtatni próbált minket, de úgy tűnt, vezérük nem fog hallgatni rá, legalábbis a gondolatai erre utaltak. Így aztán én se mozdultam. Csak néztük egymást és szinte izzott köztünk a feszültség. Félő volt, hogy nekem jön, de tudtam, én se fogom hagyni magam. Ökölbe szorultak a kezeim.

Meglepően fagyos szél süvített be a föld alatti járatba. Akkor még nem tudtam, hogy a belsőmben éledni készülő viharok mindig köröttem jelennek meg.

– Igen, így van! – próbált helyesbíteni az iménti kedves arcú, ám vadnak tűnő kis teremtés, akit a többiek csak mutánsnak neveztek, pedig volt neve is. Ő volt Cynidor (Szünidor). – Rosszul mondtam, – folytatta – nem ijedt meg mindenki! De ártani egyikőnk se akar!

Ezt nem kellett volna mondania. Erre felkaptam a fejem.

– Akkor te mégis minek neveznéd azt, hogy ez az alak átdöfött ezzel a bottal? – kérdeztem erre hirtelen felé fordulva és téve felé egy lépést. Hallva riadt gondolatait már megbántam. Nem akartam ártani neki. Mozdulatom és hangom azonban túl támadóan csengett. Arra azonban jó volt ez, hogy a vezér ráébredjen, nemcsak a saját életét kockáztatja. Eszébe jutott, hogy talán hibázott azzal, ahogy ellenem fellépett. Végül is nem tudhatják mire vagyok képes és nem lenne jó, ha harcra kerülne a sor. Eszébe jutott, hogy ő a felelős a megmaradt népéért. És ezen gondolatait is jól hallottam. Tudtam tehát, hogy ezért vált taktikát és ezért hátrál meg ezt suttogva:

– Én csak segíteni akartam.

– Segíteni? – lepődtem meg ismét felé kapva a tekintetemet.

– Igen. Szinte már halott voltál és biztos nagy fájdalmaid lehettek. Én csak segíteni akartam, hogy ne szenvedj sokáig. Gondoltam, megszüntetem a fájdalmaid. Nem sejtettem, hogy képes vagy ilyen gyorsan meggyógyulni. Hidd el, ha sejtem, nem teszem meg!

Szavára elgondolkoztam. Nem feleltem azonnal. Tekintetemet a talaj porára vetettem néhány hosszú, dermesztő pillanatig.

A jelenlévők a lélegzetüket is visszafojtották, ám így annál tisztábban hallottam mindőjük suttogó gondolatát. Tartottak tőlem, de már azt is tudtam, hogy az ilyesmit megszokták, mert rettegés jó ideje az egész életük. Nem tudták mire számíthatnak tőlem, de felkészültek arra, hogy ha kell újra felemeljék dárdáikat és nekem jöjjenek, hogy védjék magukat és egymást. Egyelőre azonban a látszatát is kerülték annak, hogy fenyegetőnek tűnjenek. A feszültség azonban ott vibrált az elméikben, sőt, egész lényükben. Csak néztem a talaj fekete porát és hallgattam a gondolataikat és egyre többet tudtam meg róluk. Tudtam, védelemre van szükségük ebben a világban, de az is egyértelmű volt, hogy nekem is. És rajtuk kívül mégis ki másra számíthattam volna? Mindenesetre a vezérük amikor kimondta iménti szavait, maga is elhitte azokat és őszintén meghátrált, így nem lett volna okom kételkedni benne. Emlékeztem azonban még a korábbi gondolataira is, azokra, amiket akkor gondolt, amikor egymás szemébe néztünk és ő úgy döntött, hogy megforgatja azt a dárdát. Tényszerű volt és rideg. Kellett nekik a táplálék. Kezdtem már érteni azt, hogy ez mit jelentett.

Aztán arra gondoltam, hogy mindegy is, hogy mi az igazság, mivel semmire se emlékszem, nincs hová mennem. Tehát felemeltem rá a pillantásomat és így szóltam:

– Ebben az esetben azt hiszem, köszönettel tartozok – igyekeztem, hogy a hangom annyira naivan és szelíden csengjen, amennyire csak lehet. Úgy látszott, bár bizonytalanok voltak, de elhitték mind, hogy komolyan gondolom.

Igyekeztem nagyon, hogy ne tűnjek se gúnyosnak, se cinikusnak, muszáj volt azonban még hozzátennem: – De ha kérhetem, ne forduljon elő még egyszer ilyen, mert ezzel egyáltalán nem sikerült megszüntetni a fájdalmaim. Sőt! Még rettenetesebb kínt okozott, mint amit már egyébként éreztem.

Összenéztek e szavakra. Igencsak nehezemre esett, hogy ne nevessem el magam, de gondolataikat hallva egyelőre úgy véltem, – bármily sármosan is hatna, – ám egyetlen félmosoly is túl veszélyes lenne akkor és ott, mielőtt még jobban megismernének.

De miket is beszélek? Még én se ismertem önmagamat. Még mindig nem emlékeztem a lezuhanásom előtti időkre, az igazi nevemre. Tulajdonságaimból is csak akkor jöttem volna rá arra, hogy ki vagyok valójában, ha már akkor is szóltak volna legendák rólam. A nevem azonban akkoriban még a teremtőmön kívül nem sokakban keltett rettegést. E világra lehullva pedig nem voltam több, mint egy porszem, egy szállingózva aláhulló jelentéktelen pernye, egy pilinke. Ez is lett a nevem. Lenézően mondták, ahogy a leánynak meg azt, hogy mutáns. Tudtam, hosszú út vezet még a barátságukig, főleg akkor, ha nem tudom elrejteni előlük valódi, cinikus, gúnyos, ironikus, büszke lényemet és azt, hogy mások megdöbbentése a lételemem. Talán meg kellett volna játszanom magam? Igazságszerető, szókimondó lényem azonban erre képtelen lett volna. Ez volt az első alkalom amikor megpróbáltam visszafogni magam előttük, azzal nyugtatva magam, hogy ezúttal csak elodázom a dolgot és majd eljön az az idő, amikor már ismernek és elfogadnak annyira, hogy nevetve idézhetem fel előttük a kezdetben történteket, és megvallhatom nekik, hogy ezen mondatoknál csak megjátszottam magam. Elképzeltem, hogy majd mekkora döbbenet ül ki fekete arcaikra, de mosolyogni nem mertem. Még nem.